Előszó

- Ronnie gyere velem. Nem kuksolhatsz itt egész életedben. Ébresztő kislány vár a világ.
- Nem, hagyj békén, és ne hívj kislánynak, csak ő hívhat így! - kiáltottam kikelve magamból, és amit egy hete sikerült száműzni az éltemből ismét átvette felettem a hatalmat.
A régi ismerős érzés ismét úrrá lett rajtam. Először csak csiklandozta az arcomat, majd nagy cseppekbe gördült végig rajta, egészen az államig ahol mint az eső hullani kezdett. Nem sejtettem mikor lesz már végre kiút ebből az egészből. Ebből az egész letargikus állapotból.
Amikor erőt veszek magamon, és már azt érzem felülkerekedtem az érzéseimen újra a felszínre törnek, és átveszik az uralmat. Ez megy már hónapok óta, s tenni nem tudok ellene.
- Ronnie, ne csináld ezt. Ezzel csak magadat teszed tönkre. - próbálta belém önteni az életet.
Csak nemet intettem a fejemmel, és egy újabb zsebkendőért nyúltam. Már vagy ez a tízedik csomag amit ebben a három hónapban elhasználtam. Ez elmúlt hónapok nagyon egyhangúan telt el. Vagyis csak a külvilágomnak tűnt így. Én éreztem, hogy belül nem ugyanaz minden. A külvilág csak azt látja amit mint egy betanított robot csinálok. Felébredek, felöltözök, elmegyek az iskolába, hazajövök és bevonulok a szobámba. Mint egy robot, egy élet nélküli robot.
Bárcsak az lennék. Akkor nem lennének érzelmeim. Nem éreznék. Nem lenne az a felőrlő fájdalom ami minden egyes nap érzek. Ugyanis a felszín alatt mindennap háborút vívok az érzelmeimmel. Van amikor sikerrel, de ez csak az esetek nagyon kevés százalékában van így. A nagy részben ámde elveszetem ezt a háborút. Ilyen ez a mostani is. Az érzelmeim győzedelmeskedtek felettem. Kétválra fektettek, és megadásra kényszerítettek. Ilyenkor törnek felszínre a könnyek amik megállás nélkül hullnak, mint egy csap amit nem zártak el rendesen, és csöpög.
- Kicsi Ro, ne csináld ezt. - most már odajött hozzám és átölelt. Azzal az öleléssel ami mostanság oly ritkán adatik meg nekem. Ami egy reménysugár a kiláthatatlan csatából. Az amit régen minden nap, minden egyes percében az enyémnek tudhattam. Ami óvott és védett engem mindentől, legyen az akármien veszedelmes.
Én is felemeltem a kezem és magamhoz szorítottam. Nem engedhetem el. Most már nem. Egyszer megtettem, de ez elég volt. Ha ő itt van, nagyobb sikerrel aratnék győzelmet, és jutnák ki a sötétségből.
Azt vettem észre, hogy a kezét a hátamról levéve az állam alá csúsztatta, és a fejemet felemelte, egészen addig, míg a szeme egy vonalba nem került az enyémmel. Majd kitörölte a könnyeket a szememből.
- Segítek, ha ezt te is szeretnéd. - mondta tiszta őszinteséggel a hangjában.
- Köszönöm Liam. - mondtam, és odabújtam a mellkasához. Lelkem teli volt még mindig fájdalommal, de az a halvány reménysugár egyre jobban, és jobban utat tőr magának a sötétség tengerén. Már kezdtem tudni ki is vagyok valójában. Már kezdtem tudni, hogyan kell élni, úgy ahogy eddig is csináltam. Mint a régi szép időkben.
Régen ugyanis pontosan ugyanolyan voltam mint a korombéli gyerekek. Nevetgéltem, eljártam bulizni a haverokkal és persze minden jóképű pasival flörtöltem, egészen addig, amíg meg nem ismertem Liam-ot. Nagy volt közöttünk a szerelem, de mint minden, ez is egyszer végetért, minta az élet. Csak azzal a különbséggel, hogy ennek a szerelemnek nem a halál vetett véget, hanem egy álnok kis hárpia akit régen barátnak neztem.
Ahhoz, hogy megértsd min mentem keresztül, míg ebbe az állapotba süllyedtem meg kell ismerned a történetemet az elejétől a végéig. Azt a Veronica Lillian Sayers-t aki fél évvel ezelőttig voltam. Azt a lányt akinek még volt egy szerető és gondoskodó bátyuskája.



Remélem tettszett, és felkeltette az érdeklődéseteket :D Kécci írj komit

Köszi

Lexi